Visszautasított Örökség - Úton a kiegyensúlyozott jövő felé

Kedves olvasók, rendkívüli anyaggal készültem mára, nem mintha az eddigiek nem borzolták volna eléggé a kedélyeket. Nem, most nem a klíma lesz a téma, ha csak nem arról van szó, hogy ideje elküldeni egyeseket melegebb éghajlatra, és maradjanak is lent a pokolban, vissza ne merészkedjenek, mert abból bunyó lesz.

Eddig az objektív nézőpont váltásaimra mondhatni büszke voltam, ami sokaknak úgy tűnhet, hogy nagy kanállal osztom az észt különféle társadalmi gikszerekről, mintha én tudnám a megoldást rájuk, holott én is csak az egyensúlyomat próbálom fenntartani a rendszerproblémákkal teletűzdelt világunkban. Nem akartam újra előszedni egy már tárgyalt anyagot, mégis mi újdonságot lehetne mondani az egészre?

De szükségem van az írásra, hogy ne veszítsek kontrollt és lenyugodjak, mert nem rohangálhatok állandóan terápiákra akár hányszor ér sokkhatás az életemben. Amikor pár hónapja írtam róla, egy filmajánlón keresztül még nem tudtam, hogy "Cassie" életét élem már egy ideje. Csak azzal a különbséggel, hogy szerencsére a trauma következtében nem vesztettem el egy fontos embert az életemből. Persze árnyéka önmagának, nincs jól és fogalmam sincs, mit tehetnék érte. Voltaképpen, lassan tudatosul a jelenség is, hogy ez folyik orrba-szájba mindennap, körülöttünk. Egy újabb pofon, amit érzünk, szívünknek kedves embert bántalmaztak, meg tudnád ölni az elkövetőt ezért.

Miért nem csinál már valaki valamit, hogy változzanak jó irányba a dolgok? Hogy ne legyen mindennapos? Van egy rossz hírem és jó is.

A rossz hír, hogy a nyakunkba kaptunk egy örökséget, aminek része a nőkkel szembeni diszkrimináció és az erőszak, de az elsők között vagyunk, akik példamutatással, edukációval magának a jelenségnek a megítélését központba állíthatjuk, hogy foglalkozzunk vele tömegesen és egymás bántása vagy ítélkezése helyett támogassuk és segítsük egymást. A sisterhood jelenséget a paradigmaváltással erősíthetjük meg, aminek eredményei már sok helyen mutatkoznak. De persze azáltal hogyha gebasz történik veled, azt sokáig titkolja az ember, sokszor tagadja is hogy ne kelljen vele szembesülnie, hogy neki ezt át kellett élnie, nem beszélve az áldozathibáztatásról, ami tovább triggereli az embert, így ez egy ördögi kör és szabadulni belőle nem tudsz, mert elégtételt soha nem vehetsz a bűnösön szinte.

A jó hír az, hogy aki felfogja az össztársadalmi helyzet szerepét egy hibás rendszerben, és beindítja a felelősség érzetét is, annak megérkezik az ingere a cselekvésre, amiben kulcsszerepet kap a tudatosság, a határok megszabása, a kontroll és a koordináció, hogy a kezébe vegye azt és segítsen. Persze, ehhez tudni kéne hogy lesz az hatékony, mert kockázatot jelent forradalmi tetteket végrehajtani. Nem rég pont egy forradalomra emlékeztünk, de mindig kihagyják a képletből az akkor és most is általános jelenségnek tartott nemi erőszakot. És eszükbe sem jut, mennyire fontos lenne tömegesen foglalkozni vele, politikai acsarkodás helyett. Mert tönkretett mentalitással, terrorral nem lehet egészséges a társadalom, nem lesznek utódok, nem lesznek dolgozók fel nem dolgozott traumák miatt és a bűnösök büntetlensége miatt.

És igen az új generációk tenni akarnak és fognak is. Kreatívan és összehangoltan, pontosan azért, mert nem akarják, hogy barátnőjük egyszer csak sírva fakadjon előttük, hogy elmondja baj van, hogy nincs jól az, akivel egy osztályban játszottatok, és több mint 20 éve nem feleditek a kapcsolatot, ami mindennél értékesebb és megőriztétek, ahogy múlik az idő, mert ez igazán értékes a számodra.

De a korukból kiindulva biztos nem lesz tökéletes és lesznek hibák, de ha meg sem próbálunk változtatni azáltal hogy nem örökítjük át a szüleinktől hozott rossz mintákat, hogy eltűrjük az erőszakot. Mi nálunk nem volt ERA, de nem volt Women march or liberation movements sem, sőt hippi mozgalom sem...nem volt meg az a döntés, amiben kulturális és politikai értékként gondoltak a feminizmusra.

Ez a harc csak most kezdődik el, és azok fogják elindítani, akik felfogják, hogy a tömegnek mekkora ereje is van, de látnod kell és figyelned, segítened és meghallgatnod. Jelen kell lenned, kilépni a komfortzónáidból, nem pedig csak meghúzni magadat, hogy örülsz, hogy elkerülted a legrosszabbat, mert nem kerülted el. Hozzád közelálló személyt bántalmaztak, érzed hogy robbansz. Már nem lehet leállítani, nem lehet lehiggasztani, nem tudsz nyugton maradni, mert azzal árulást követnél el. Arról már nem is beszélve, hogy ez a személy mentett ki egy olyan szituációból, amiben bajom eshetett volna, hiszen a fagytam a sokktól, és ha nincs velem, erőszak áldozata leszek. Mégis Őt bántották.

Valahogy ezt érezte "Vivian" is amikor elkezdte megírni a zingeket, csak hogy történjen már valami, amivel megálljt tudunk parancsolni rossz tradícióknak, az örökségnek, amit visszautasítunk. Mert bizony mondhatunk nemet, feje tetejére állíthatjuk a szerepeket, felboríthatunk mindent, hiszen mi már amúgy is felfordultunk és ahhoz, hogy az egyensúlyt helyreállítsuk, eredmények kellenek a gyógyuláshoz, nem 20-50 év múlva, hanem záros határidőn belül. Észre kéne venni a korábbi generációknak is ezt az előjelet, hogy az ő hiányaikat pótoljuk, amikkel nem törődtek és a nyomás egyre nehezebb, miközben védelmeznénk az utánunk jövőket is, mert minket nem készítettek fel milyen a világ, hogy 14 évesen nemi szerveden ragadhatnak meg a tömegközlekedésen és a sokktól megnémulsz, ahelyett hogy kiabálnál.

Hogy az engedelmesség többé nem erény, bármennyire is próbálják elhitetni, hogy jól jössz ki belőle. Ne verekedj, ne vitázz, és ne ellenállj soha, pedig így valóban önmagunkat tesszük egy bábuvá, ami persze soha nem tudna kiállni önmagáért és másokért sem.

A napokban szembesültem azzal, hogy mennyire igaz az hogy régen, még egy sima abúzust sem tudtak realizálni az emberek, ha az történetesen fizikai agresszióval nem párosult, netán még az illetőnek jól is esett a stimuláció.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy sosem voltam egy szociális alkat, pontosabban távol tartottam mindenkit, határokat szabtam és realizáltam már nagyon korán kinek mit engedek meg és az érintésbe kb. csak a nőket engedtem bele a legközelebbiekket. Valahogy már gyerekként ellenérzéseim voltak az ellenkező nemem tagjaival, ami tovább manifesztálódott, amikor verbális és non-verbális erőszakot tapasztaltam a környezetemben.

De ez ma sem változott gyűlöletté, inkább csak szeretném megérteni, miért olyan nehéz egy szinten kezelni a két nemet nekik. Miért jó, ha hatalmasodhatsz a másik felett, miért kéne megelégedni egy úttal vagy szereppel és az embert miért nem tisztelik soha kb. egy nőben az egyéniségét, gondolkodását, tudását, az akaratát és az erejét.

A régi politikai beállítódás, a demokrácia idegenszerűsége és sokkja, hogy most rendezni kívánnánk az igazságtalanságokat, mert a következmények az élet minden területén jelentkeznek és a jövőt is egyre borúsabbá teszi, ha nem lépjük meg ezt az egzisztenciális ugrást, amiben a nőt felemeljük és nem leminősítjük. Talán naiv gondolat, de mégis ebben látnám a civilizáció túlélésének kulcsát, hogy a patriarchális elnyomásnak egyszer és mindenkorra véget vessünk. Ami a traumák kezelésében is fontos lépés lenne.

A visszautasított örökség, amit teherként tovább nem cipelhetünk, ha már pontosan tudjuk az aránytalanságból fakadó hátrányokat. Ha nem is kényszerítenek modern nőként, mégis a lehetőségek kapuját csak akkor nyitnák ki, ha már legalább egyszer reprodukáltad magad, pénzbeli és más mézes madzaggal treníroznak és kiközösítéssel büntetnek, ha neked teljesen egyedi az elképzelésed arról mi a boldogság forrása, vagy miért is kéne a határokon túlra is nézni olykor nem csak a mikro, hanem a makro közösséget is vizsgálni, amiben létezünk.

Egy dolog biztos az életünkben az a változás, pont ezért a régi rendszer hibákat most kell javítanunk, méghozzá azért, mert egy sokkal nehezebb világ köszönt majd ránk, amiben az egyre több igazságtalanság és az abból következő traumák egyenesen felborítják majd azt a rendszert, amiben jelenleg élünk méghozzá robbanásszerűen.