Utolsó éjszaka a Sohóban - Avagy a múlt igazságtalanságainak rémálmai (Filmajánló)

Üdvözlet kedves olvasók,  Ma ismét jelentkezem egy különleges anyaggal és filmajánlóval, társadalmi vonatkozásban. Ki tudja, lehet ezzel a témával nekem dolgom van, hogy változzon valami, persze még lehet a trauma utóhatása, amit az előző cikkemben fejtettem ki. 

Húzós napok ezek, és a félelem bénító jellege, ami egy struktúrát mutat be a mai átörökített valóságról, nem könnyíti meg a dolgomat, hogy túl lendüljek rajta. Arról nem is beszélve, hogy már egy filmet nem csak szórakozásra használok, hanem azokra a hátsó gondolatokra próbálok rávilágítani, ami esetleg a rendező gondolataiban is megfordult mint motivációs eszköz. 

Mit akart közvetíteni és elmondani a néző számára itt a 21. században? Elemzek igen keményen, mindent és mindenkit. Vizsgálok pontról pontra, hogy történhetnek meg tragédiák és hogy csúszhatnak el életek és tervek, valamint álmok, amiket elfeledtünk. Egy igen kemény gondolattal fogom kezdeni, amitől mindenki háta elkezd majd szerintem viszketni és nem véletlenül. 

Miért nem lehet megbízni a férfiakban? 

Habár filmajánlót ígértem, és ez ha tetszik ha nem egy kulcs gondolat lehet a film kapcsán. Nem beszélve arról hogy mi visz rá valakit arra, hogy becsapjon egy fiatal nőt Sandie Collinst, aki szimplán csak szeretne énekelni az embereknek, és ezzel keresni a kenyerét, de ő prostituáltat csinál belőle egy idő után. Miért ez az ára vagy a módja, hogy híres legyen valaki? Ma már szinte megdöbbentő szembesülni a vásznon a naivsággal, amivel a 60-as években nem kalkulálnak. A csapdahelyzetekkel, amivel veszélybe sodorják magukat. És habár ez most áldozathibáztatásnak tűnik, egyáltalán nem annak szánom, ezeket a sorokat. Ezért a kérdés; Miért nem lehet megbízni? Miért van szerep osztó dívány...és miért kell eladnod magad a sátánnak, ha akarsz valamit elérni az életben és érvényesülni szeretnél, megvalósítani önmagadat? Mert megvan mindennek az ára? Valahogy a férfiak is híresek lettek és kétlem, hogy nekik is áruba kellett bocsátainuk önmagukat egy jobb állásért vagy pozícióért. 

Egy darab hús, semmi több 

Valószínűleg ezzel sem mondok újat, legfeljebb annyit, hogy aki elmegy a piros lámpás negyedbe, az életbe nem gondol bele hogy akit fizet, az milyen módon került oda, sokszor akarata ellenére és abból a helyzetből nem is tud menekülni. Nem kíváncsi arra hogy ki is Ő valójából és tényleg tehetséges-e valamiben, ami értékes. Az ember megszűnik létezni és csak eszközként funkcionál a férfiak számára hogy kielégítsék vágyaikat, kiürüljön a puttony és leürítsék magukat, érzelem mentesen. Valójában megbecsülni sem tudjuk globálisan a számokat hány becsapásnak lett az a vége, hogy az emberi mivoltját veszítették el a nők, azt hogy értékesek legyenek és többre hivatottak, mint akit csak használnak vágyaik kielégítésére. A helyzet pedig sorozatos traumákat okoz az áldozatnak.

A régi bűnök revansai

Az igazi kérdés az hogy egy gyilkossági kísérlet megakadályozása, ami a támadó fél halálával végződik, lehet-e valódi bűn? És az elszenvedett mentális kár, amit a teste megbecstelenítése miatt szenvedett el sorozatosan, megbocsátható-e az a revans, amit tesz az összes régi kuncsaftján? (Akik közül egy sem volt, aki segített volna.) Módszeres és tervezett kivégzés keretében. Olyan erkölcsi dilemmát, próbál ugyanis taglalni a film, amivel nagyon nehéz mit kezdeni, és bár a gyilkosság az bűn, vajon egy élet szándékos tönkretétele miért nem minősül annak? A titkok, amiket a Soho őrzött, egy idős nő legmélyebb traumáit rejti évtizedeken át, csak ugyan mint az áldozatait a szoba parkettája alatt.

Felszabadulás a Jelenben 

A rendező zseniális módon oldja meg ennek útját, hiszen a főszereplő egyetemista lány Eloise, aki végig követi a nő múltbeli kisiklásának útját álmaiban és a jelenkori társadalmi viszonyok szerint végig azon az úton jár, hogy segítsen neki, védelmezze, megpróbálja megmenteni és kiragadni egy lehetetlen helyzetből áttörve a tükröt is, amin keresztül csak egy nézője a tragédiáknak. De történetesen ez a személy, aki egy érzékeny művész lélek, akinek különleges képessége is van, hiszen látja a szellemeket maga körül, azokat is akik kergetik a mai napig is a bajbajutott lányt a bűnei miatt. 

Eloise látszólag zárkózott, valójában teljesen tisztában van végig azzal, hogy nem lesz jó vége hogy a nő fellép még csak nem is énekesként, hanem táncosnőként a Rialtoban. Nincs ez így jól, és már menne is a terepről hogy többet ne lásson, de a film tovább pörög, ahogyan a lemezek is egymás után a régmúltból, az álomban ott van Ő is és próbál ellenállni Sandie helyében és szerepében. De ennek az az ára, hogy a szellemek támadásba lendülnek a valóságban és a víziók nem hagyják nyugodni.

Egy olyan vidéki lány, aki visszahúzódóbb, mint saját egyetemista társai,  az intimitást sem ilyen formában nem bírja elviselni ártatlanul, hogy szembenézzen azokkal a férfiakkal, akik használják szégyentelenül az áldozatot és ezáltal őt is betámadják.  (Még élnek benne a régi erkölcsök szép ígéretei, akár csak a 60-as évek slágereiben, de e mellett van tisztában azzal hogy ma nőnek lenni veszélyes és észnél kell lenni minden helyzetben.)

A nyomozás is kezdetét veszi, hiszen egy gyilkosságot is végig víziónál ráadásul akkor, amikor ő maga is vágyik az intimitásra. A mentális megborulás nyomait a környezete is felfedezi, ám a megoldást, csak az idős nő vallomása jelenti majd, amikor is Sandie abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor rájött ő soha nem lesz már híres énekes, becsapták és évekig megerőszakolták...és amikor elég bátorságot gyűjtött, hogy kiszálljon, az életéért is meg kellett küzdenie, de ez gyilkosság nélkül nem volt lehetséges. 

Kérdezhetnénk egyből, miért nem volt elég minden baj okozójának megölése, önvédelemből. De a trauma olyan mentális károkat okozott, amivel a mérték nem is volt többé tartható és bűnhődnie mindenkinek megkellet, előbb vagy utóbb. 

Eloise soha nem ítélkezett a lány fölött, akit csodált és még saját modelljének is elképzelt kollekciójához, de hogy vége legyen a rémálomnak, ami mindkettőjüket kísértette a szobában ami, helyszíne is volt a megannyi erőszaknak és kínzásnak, végül szembe kellett néznie a gyilkosnak saját áldozataival.  

Ami számomra mindenképpen pozitívumként hatott, hogy képes volt egy furcsa támogatói kapcsolatot bemutatni két nő között, vagyis az új generáció szülötte, segítő és óvó ösztöne középpontba került, ami már a modern világ jellemzője, úgy mint a sisterhood jelenség. Nem hibáztatás vagy számonkérés dominál, még csak nem is ítélkezés, hiszen a végén könyörög a lány hogy maradjon életben,  megérdemli a borzalmak után. Ami ebből a nézőpontból reményt is nyújthat rengeteg áldozatnak, hogy egyszer megmenekülhetnek és egyben figyelmeztet is hogy egymást ne hagyjuk a bajban a társadalmunkban. 

A maga nemében társadalmi kritika, még ha a cselekményében horror vagy éppen a képi világa, ahogyan jeleníti meg a rendező. A múlt idézés már libabőrt okoz, ha át is éled te magad valaki rémálmát, ami egy tönkretett életet testesített meg. 

Thomasin McKenzie és Anya Taylor-Joy  párosa kiegészítik egymást úgy, hogy karaktereikben is különböznek, ugyan akkor mindkettő szereplő, pont a felnőtt élet küszöbén jár, hogy megtalálhassa a saját útját és boldogságát Londonban, 60 év különbséggel.