Út a múltunkon keresztül a jövőnkig- Avagy az elfeledett értékek nyomában amik Újra szükségessé válnak.
Üdvözlet kedves olvasóim, követőim!
Úgy tűnik a hosszú hallgatásnak most lett meg a böjtje igazán, hiszen szinte naponta fedezek fel újabb és újabb témákat, amikről érdemes lenne beszélgetni, méghozzá furcsa módon mostanában a filmeken keresztül nyílik meg a lehetőségem hogy összefüggésekre tudjak rávilágítani, amik engem állandóan foglalkoztatnak, elgondolkodtatnak, sokszor meg is gyötörnek lelkileg, mert hiába a kemény jellem amit kívülről esetleg jómagam mutatok, egy extrán érzékeny személyiségként jöttem a világra, aminek az az ára hogy a szó fizikai értelmében érzem a fájdalmat ott ahol igazságtalanságot látok.
Nagyon furcsa összefüggésekre lettem azonban figyelmes ebben az Lockdown alatti időben, és most egy kicsit kénytelen is vagyok már valami többet is elárulni a projektemről, amit tavaly kezdtem el, ha úgy tetszik beharangozni a könyvemnek egy olyan részletét amiért is egyáltalán belevágtam úgy hogy gőzöm sem volt róla hogy a témával most foglalkoznak eddig talán a legtöbbet a 60-70es évek Amerikájával a filmiparban. Polgárjogi mozgalommal, hippi és feminista mozgalommal és annak szereplőivel, a történésekkel és veszteségekkel, politikai döntésekkel amiket átéltünk, pontosabban az emberek akkor 50 éve megéltek és ahogyan választottak maguknak jövőt, hogy milyen utat járjon be a társadalom együtt és hova próbáljon eljutni. És ez nagyon nem volt könnyű menet, mert minden bátorságukra szükségük volt az ellenállóknak ahhoz, hogy az elveikért kiálljanak. Kockáztatva épségüket, akár presztízsüket vagy megélhetésüket, és persze családjaikkal való kapcsolatot, mert ha már nem egyedül vagy másokért is felelőséggel tartozol, de elég erős erkölcsi érzékkel kell rendelkezned, hogy pont miattuk kell neked példát mutatnod, miért nem szabad beletörődni egy népirtásba, háborúba, ahol aggódsz a sajátjaid miatt ugyanúgy és közben dühít a népirtás ténye, hogy a gépezet nem akar leállni, közben meg naponta hallod a neveket és korokat kik vesztették életüket Vietnámban.
Ezek az emberek hatni akartak a saját környezetükre ellenállásukkal és kiállásukkal hogy maga a nép követelje azt ebből elég legyen, mert semmilyen győzelem nem lehet lehetséges ekkora veszteség árán. Több mint 50 000 fiatal katona veszett oda és a generációjuk rebellisei érzelmeiket vállalva és dühösen követeltek békét és pozitív változást. A maga nevében nonszensz, hogyan fajulhat egy békéért folytatott tiltakozás és vonulás erőszakos rendőri és katonai brutalitásba, túlkapásokkal és önhatalmi akciókkal, amik a tiltakozók ellen irányultak és ennek még nagyobb tragikomédiájaként értelmezhető, ha még perbe is fognak az elveidért úgy, hogy téged bántalmaztak. Márpedig ez megtörtént Chicagóban 1968-ban és 7 embert ítéltek el 5 évre egy 5 hónapig tartó tárgyalás alatt, (1969-70-ben) amiben végig vizsgálták vádlottak hátterét, motivációját, jellemét és mivel hippik voltak, az ügyész és bíró is módszeresen járatták le az áldozatokat, az esküdtszék előtt is természetesen. Ifjúsági mozgalom résztvevői mellett a Fekete Párducok nevezetű radikális polgárjogi mozgalom és párt is csatlakozott, és lényegében az egyre bővülő ellenállás valódi fenyegetést jelentett Nixon politikájára és kormányzatára.
Példát statuálva próbálta a törvénykezés tisztázni a valódi erőviszonyokat méltatva a háborús retorikát, konzervatív értékrendet amiben egy amerikai ifjúnak léteznie illik, és akár meghalnia is a hazájáért még gyerekként egy idegen országban és kontinensen. Csak azért, hogy a politikai és hatalmi játszma tovább folytatódjon.
Az 6 Oscar díjra jelölt alkotás, díj nélkül maradt ugyan, de teljes elismerést érdemel nem csak a szereplőgárda és annak teljesítménye miatt, hanem mert olyan időutazásra vitte a nézőt, aminek a központjában egy tárgyalás áll, aminek a hangulatát is visszatudták adni hitelesen. Nem kendőzi el a hibákat, és nem röstell bemutatni a karakterek esendőségét, amit kivált a tehetetlen düh belőlük, hanem nagyon is valóságosan mutatja be az akkori ellentéteket a társadalomban hogy a polgári és a konszolidált külcsín és visszafogottság, akár még hatásos is lenne hogy egy figyelmeztetéssel vagy maximum pénzbüntetéssel megúszd a börtönt, mert te is csak pillanatnyilag megtévedtél hozzáverődtél a bajkeverőkhöz valahogyan, de te jó fiú vagy. Csak azért mert úgy jelentél meg a tárgyaláson mint egy rendszerhez alkalmazkodó fiatal. És itt jön a fricska pont ez a szereplő, (Tom Hayden) társadalmi aktivista, akit Eddie Redmayne alakít méghozzá a zseniálisan adja meg a kegyelem döfést a bíró szívébe, hogy fogja már fel mi volt az egész tiltakozás oka, az pedig az hogy mennyi fiatal áldozatot követelt Vietnám, sokan közülük 18-at sem töltötték be és Ő mindenki nevét és korát kezdte el sorolni egymás után, (Rennie Davis, béke aktivista naponta leírta az áldozatok nevét passzióból vagy éppen pont azzal a céllal, hogy eljuttassa mindenkihez őket.) Fittyet hányva a bíró csapkodására tiltakozására és mivel hősökről van szó egymás után állt fel mindenki a tárgyaló teremben, mert ennyit minden állampolgárba alaposan belevertek, akár gyerekként is hogy tisztelegjen a hősi halottjainak emléke előtt.
Sacha Baron Cohen akár Abbie Hoffman iker fivérét is bármikor eljátszhatná, annyira megdöbbentő a jellembeli hasonlóságuk és talán pont a karakter és a színész szimbiózisának eredménye az a hiteles játék is, amit tanúsított és amit Sachatól is megszokhattunk mint remek komikus és még a drámában is olyan lazán tudta kihozni magából azt, ami alapjáraton van benne. Mark Rylance, Frank Langella és még Michael Keaton apró, de mégis hatásos jelenléte csak emelte az amúgy mozgalmas alkotást, aminek minden momentuma, az amerikai történelem egy része. Még maga az is, ahogyan szerveződtek és próbáltak a tárgyalás alatt kitalálni hogyan tovább. Ahogy a rendező az elején megmutatta a kezdeteket Martin Luther King Jr. meggyilkolását, vagy éppen a fekete párducok főhadiszállásán rendezett mészárlást vagy éppen valós képsorokat Kambodzsa vagy Vietnam bombázásáról. Amellett hogy múltidéző, egyben számomra jövőt is sugalló.
Nem csak azért, mert ejtek szót a könyvben erről a korszakról, hanem azért mert a jelenben érzem hasonló erők jelenlétét és sorsfordító energiákat is, amik mindig is az életem részei voltak. Mindig elkövetjük ugyanazokat a hibákat, máshogyan de az érzések újra itt vannak, a kívülállók tömegei ismét lázadnak és ennek egyik rétegei pont a gyerekek, akik a világ minden tájáról tiltakoznak a klímaváltozás miatt, biodiverzitás pusztítása miatt mintahogy régen a hippik is tették, mert a háború nem csak az emberek életét, hanem az egészségét is hazavágták és a környezetet, a vegyi szennyezés amit a hadi ipar tett Ázsiával pusztító volt, igazi intőpéldája az ökocid bűncselekményeknek.
Most itt vagyunk 50 évvel később szennyezve a levegőt, a földet, vizet megháromszorozva a népességet azóta, de a lemez ugyan az, és a gyerekek és fiatalok figyelmeztetnek újra hogy ez így tovább nem mehet. Most ők a béke követei és követelik hogy elég legyen ebből, az igazságtalanságokból és a kizsákmányolásból is. Hiszen pontosan tudják, hogy akinek alig van miből visszavennie, nem ők a bűnösök és valódi károsítók. Őket nem lehet megvesztegetni, mintahogy a hippik sem adták fel elveiket még akkor sem ha a nemzeti hadsereg indult el ellenük, ha az erőszak elszabadult úgy hogy még csak nem is kezdeményezték a konfrontációt, ha csak nem maga a "Béke gondolata" provokáló.
És eljutottunk a filmen és a készülő könyvön keresztül a múltból a jövőnkig amiért is küzdenünk kell, egy sokkal igazságtalanabb és nehezebb világ vár a mostani fiatalokra, akikért gyerek nélküli anyaként aggódom naponta. Nem is tudom hogyan lehetséges ez, pedig azt amire folyamatosan próbálom felhívni a figyelmet hogy globálisan érthetjük meg leginkább a létünket és annak mikértjét és értelmét hogy egymásra figyelve egymásért cselekedve eljussunk arra szintre hogy képesek legyünk együtt gondolkodva előrelépni hogy még maradjon élhető ez a bolygó a számukra. De ehhez pont olyan lendület szükséges és az a tűz és vakmerőség, ami bennük van meg vagy éppen a hippikben, akik önzetlenül képesek kockáztatni akár nagyot is hogy jobbra forduljanak a dolgok, hogy elérjék a céljaikat amiket kitűztek rendszereket bontva hogy segítsenek egy új életszemlétet elfogadtatni, új normákat meghatározni szem előtt tartva az egyenlőséget és legfőképpen a globális békét aminél nem létezik szeretetre méltóbb a világon.
Megnyugtató a tudat hogy már nem csak néhány ikonikus alkotás foglalkozik ezzel a korszakkal úgy mint Hair, vagy az Eper és vér, hanem most már egyre több olyan filmalkotás és sorozat foglalkozik ennek a korszaknak a hiteles rekonstruálásával és a híres személyek bemutatásával hogy értsük meg a lényegüket miért voltak olyan nagyon fontosak, hogy most ebben a korban se felejtsük el ezeknek az értékeit és értelmét. Soha ne felejtsük el szavaikat és tetteiket, amiket egy magasabb cél vezérelt mindvégig. A rendbontás, rendszer kritika és ellenállás szükségessége valamikor igenis elengedhetetlen, ha a tét igen nagynak ígérkezik. És ezt Aaron Sorkin alkotása, A chicagói 7-ek tárgyalása meg is mutatta kendőzetlenül.