Mesterségem címere: "Kollapszonauta"

Üdv, néktek halandó emberek! 

Mai szösszenetemben, minden lesz mint a búcsúban, de mégis igyekszem majd némileg rendet vágni benne, hogy ne legyen annyira keszekusza. Lényegében egy több mint 2 hónapos intenzív autodidakta továbbképzésen vettem részt, amiben több könyvet olvastam és több előadáson vettem részt, aminek a témái összecsengtek, még ha különböző irányvonalból is közelítették meg őket az előadók vagy éppen az írók, de volt benne rendszer és a legmegdöbbentőbb az egészben, hogy ebben is már önmagában szépséget látok, úgy hogy amiről szól, az csak egy és igen önző szempontból "kecsegtető", valójában viszont félelmetes és kétségbeejtő. 

Egy korszak végén toporogva, az elmúlást láttatva, amikor búcsút mondunk a jelenlegi rendszerünknek. De van jó hír is talán, hogy már definiálni tudom, mivé váltam lényegében 10 év alatt. Így nem véletlenül választottam ezt a címet. És azt is ezzel valahogy ki kell mondani, hogy nem csak az látja az összefüggéseket, aki Phd-vel rendelkezik, mert képessége bárkinek lehet, akár úgy is hogy szembenézett a valósággal, amiben jelenleg él, sallangoktól mentesen. Mellesleg a jövőutazó egyik verzióját is tökéletesen megtestesíti, így kijelenthető, aki már úgy éli mindennapjait, hogy a  különféle katasztrófák és összeomlások tudatával szembenézett, mintha már benne lenne, ők már kollapszonautaként is definiálhatóak. 

Na, de inkább térjünk rá a tárgyra. A húsvét utáni hét, bizony elég mozgalmasra sikerült, hiszen a DA Klub változatos eseményeket prezentált 3 napon keresztül. Kezdve Buda Péter előadásával, aki rekonstruálta az aktuális és a várható geopolitikai változásokat és azoknak a lehetséges társadalmi következményeit. Nem is részletezném hosszan, mennyire volt húsba vágó hallgatni, ahogy a nemzetközi rend felborulását részletesen elemezve magyarázott, az előadás végeztével pedig mindenki kérdésére igyekezett válaszolni, jócskán meghaladva az esemény időkeretét is. Mindazonáltal, pont ezen reakció miatt, mert az emberek információra és tudásra szomjaznak türelmesen magyarázott, mint egy vérbeli felnőtt edukátor. Ezt pedig azért is emelném ki, mert amikor odáig eljut egy közösség, hogy hajlandó a szabadidejét arra fordítani, hogy képezze magát, az már önmagában is nagy szó, számukra pedig a remény szikrája is, hogy van értelme minden erőfeszítésnek, mert csak így lehet változást kieszközölni. Ez nem megy könnyen és egy csapásra, még akkor sem, ha a nemzetbiztonságunkról van szó, vagyis annak az illúziójáról, hogy az sérthetetlen tud maradni örökre. 

Következő napon fenti két könyvnek a bemutatóján vettem részt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a könyvek eredeti külföldi szerzői is jelen voltak, Ginie Servant-Miklos és Raphaël Stevens. A bemutató habár  angol nyelven zajlott, de nagyon jól koordinált és informatív volt számomra, hogy megismerhessem jobban a művek alkotóinak élettörténetét is.  Az Összeomlás Pedagógiája és az Úton az Összeomlás felé, két eltérő perspektívából közelíti meg az összeomlást vagy a nagy felbomlás jelenségét, amiket a polikrízísek okoznak, mégis egymásra némiképpen rezonáltak és reflektáltak is. Míg az első egy fajta önéletrajz is, ami abból a szempontból volt igazán izgalmas, hogy egy már gyakorlati mintát mutatott arra, hogyan közelítsék meg a pedagógusok a témával való ismerkedést, kísérleti pedagógiai módszerekkel a tökéletlen szolidaritás útján, amivel a fiataloknak segítenek, hogy szembesüljenek a rideg tényekkel és tovább is lépjenek a felkészülés vagy változtatás irányába. Addig a másik könyvben egy száguldó autós metaforával mutatta be a szerző azt, hogy haladunk az elkerülhetetlen felé onnantól kezdve, amikor el vesztjük az irányítást fölötte, egy baleset előtt közvetlenül. Ezt hasonlította össze a rendszerek összeomlásával, mivel komplexitásában voltaképpen elválaszthatatlanok egymástól, ahogyan az is tény, hogy globálisan kölcsönhatásban vannak  különböző nemzetek egymással, akár gazdaságilag akár kereskedelmileg, de még ökológiai szempontból is, és mi mind ebben a kocsiban vagyunk, olyanokkal is, akiknek már tudatában van a felborulás, hogy a kormány kerék már leblokkolt és a jármű irányíthatatlanul sodródik a szakadék felé. Hideg rázós gondolatok, csak ugyan mint a bizonyítási adatok, amivel nem érdemes vitatkozni. 

Habár, kihagytam a World Adaptation Forumon való részvételt, így is készült egy nagyon alapos beszámoló a konferenciáról, ahol még az írók mellett más neves kutatók és tudósok is tartottak előadást, így ezt ragozni nem is szeretném tovább, mert az anyag önmagáért is beszél és nem ártana emészthető hosszúságra kerekíteni a mondanivalómat. Természetesen, mind a videókat, mind pedig a könyveket a legnagyobb szívvel ajánlom annak, akit érdekel a világunk sorsa, mert ennél komplexebben soha és sehol nem fognak érdemi információkat beszerezni róla, pláne nem magyarul. 

Végezetül, Pogátsa Zoltán, közgazdász előadásáról szeretnék pár fontos dolgot megosztani, ami azért volt minden borús megállapítás után mégis derűlátó, mert középpontba helyezte azt a sarkalatos pontot amit a legtöbben tabuként kezelnek, mégpedig a túlnépesedést. Korábban már írtam róla egy részletes beszámolót, amiből persze most is kaptak a résztvevők ízelítőt, így tényleg csak arra fókuszálnék, ami újdonságként hatott pont ebben a témában és főleg azt szeretném konkretizálni, miért nem megoldás, hogy csak a fejlődő országokban lévő egyedek kiiktatására gondolunk, mikor a népességrobbanás fenyegetése és az éghajlati katasztrófák a legérzékenyebb területeire összpontosulnak, miközben a fejlett országoknak a fenntarthatatlan életmódjuk és a magas életszínvonaluk miatt jelentik a  problémát, amiről nem akarnak lemondani, hogy a kapitalizmust működtethessék, amit kényszeresen tesznek. Így eljutunk oda, hogy pusztán a kezelhetőség miatt tényleg a globális nem növekedés felé kéne összpontosítani, amivel felülről kéne a gazdasági rendszerhez nyúlni, mert már időnk nincs kinevelni egy új aktív generációt, aki majd jobban csinálja.  

Itt térnék vissza arra a gondolatra, amire Buda Péter is felhívta a figyelmet és Pogátsa Zoltán is egyetértett, hogy a legelső lépés, amit megtehetünk az hogy elkezdünk társadalmasítani, vagyis oktatni a társadalmat arról, hogy miben és hogyan élnek, és hogy mi felé tartunk. Mert máshogyan felelősségteljes állampolgárokat nem tudunk varázsolni úgy, hogy nem kaptak megfelelő tájékoztatást, de még az iskolarendszerben sem, hogy felismerjék a közelgő kríziseket. Egy biztos, káoszban már ezt nem fogjuk tudni megtenni ennek a társadalmi edukációnak pótlását, és ami a legaggasztóbb talán az hogyha a nemzetközi rend is villámgyorsan bomlik meg, amit Buda Péter is megerősített a világrend változással, akkor már elkéstünk, hogy komoly hatást fejtsünk ki a döntéshozókra.  De kiemelném feltétlenül még azt, hogy az irgalmatlan népesség növekedés miként jött létre. Miért nem kerülhető ki a kulturális vonal ennek értelmezésében és ezt kőkeményen tudatosítani kell, annak érdekében, hogy megértővé váljunk az elnyomott csoportok és közösségek felé. 

Bizony gyorstalpalóként bele kell nyúlni a szexuális viselkedési rendszerbe is, amit a patriarchátus ural egyenlőre, de bizony el kéne gondolkodni azon, hogy fékezzük le azt az ingert, hogy kizárólag reprodukciós vonatkozásban gondoljunk a gyönyör okozásra. De, nem hagyható ki az sem hogy járulékos veszteségként nézünk egy nemi erőszakara, egy nő testének megbecstelenítésére egy háború során és már megszoktuk, mikor ez abnormális viselkedés és ne legyen norma egy fejlett civilizációban. De, ehhez olyan jogrendszer kell, amiben senki nem kap kibúvót, mert már arra megy ki a dolog hogy lehetne kínzások nélkül, együtt élni kevesebben. Ja, és a kínzás része az  is, hogy kirekesztjük a nőket a saját döntési pozícióikból és nem csak a szegény, elmaradottabb országokban, mert bőven van máshol is probléma,  visszaélés birtoklás terén.

Pogátsa Zoltán szerint az automatizáció és a távmunka elhozhatja a jó fordulatokat, mert már nem lesz az emberi agy leterhelve, hogy részt tudjon venni és állást foglalni társadalmi ügyekben. De fontos, hogy tudatosan kell hozzáállni mindenhez, és ne csak a vezetőkre hagyatkozni. Társadalmi problémákat orvosolni a társadalom tud, nem egy ember és ehhez jobb, ha minél hamarabb hozzászokunk, hogy ne csak nézői és olvasói legyünk az életünknek benne, hanem formálói, építői és alkotói. Ennek módja pedig nem más, mint a felnőttek társadalmi edukációja is, globálisan.