A fejlődés ára - Avagy lecsendesíteni a "belső vihart", önmagunkban.

Üdvözletem minden kedves olvasómnak és követőmnek, mai anyagunk társadalmi jellegű lesz, ugyan akkor több területet igyekszem benne érinteni. Koncepcióba hozni a történteket, eseményeket és nem csak a háborús helyzetet érintve. Ilyen jellegű írást is egyre többet fogtok olvasni tőlem, hiszen kulcsfontosságú lesz prognózisokat, terveket és megoldási "útvonalakat" kidolgozni egy felborított világban. 

A legrosszabb az a bizonytalanság, így egy olyan személy, aki ráadásul még különböző forgatókönyveket lát maga előtt nem is tud csak egy kimenetelre gondolni. Hogy ebben miért történt az utóbbi két évben nálam fejlődés, az rejtély, de ezen filozofálgatni sincsen már idő, hogy megfejtsem az  INTJ voltomat. Hiszen abban a pillanatban, hogy minden a helyére került és magyarázatot kaptam a múlt megfejthetetlen furcsaságaira, amit magamban nem értettem vagy éppen a reakcióimat és döntéseimet sem láttam ésszerűnek, a jelenben levő káosz és a jövő bizonytalansága miatt már nem is tudnék úgy tenni, hogy nem veszem figyelembe azt, ami eszembe jut és használnom is kell azt az adottságot, hogy előre látom a következményeit olyan dolgoknak, amik más embert félelemmel, de leginkább pánikkal töltenek el. Mondhatni elég időt kaptam rá, hogy a szorongásokból úgy törjek ki, hogy a figyelmeztetést realizáljam magamban. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nyugodt lennék, persze hiszen amellett hogy végig gondoljuk egy szituáció különböző kimenetelét, nem tudod melyik lesz az, ami bekövetkezik. Ráadásul a túlélést nem garantálja.

Furcsa mód ezt, a társadalmi vonalon kezdtem el egy pánikreakciónak köszönhetően, ami traumát generált bennem és nem tudtam tovább folytatni az életem és beindította a fel nem dolgozott és elfojtott sérelmeket a különböző hatások által, úgymond telítődött a rendszer. Sorra kellett venni az állomásokat, pontról pontra magamban, de ki kellett nyitnom a fülem, a szemem és a szívem is, hogy másokra figyeljek és az eseteikből tanuljak. Ugyanis rengeteg ember traumáját olvastam el, analizáltam mégpedig úgy, hogy az érzelmektől lecsupaszítottam a fájdalmukat a konkrétumokra, adott társadalmi korra, körülményekre. Így jutva el megdöbbentő következtetésekre, amikért sokan elégetnének, mert szembesülni sem hajlandóak saját nyomorukkal és annak "miértjeivel", hiszen az érzelmileg tényleg nehéz és ez leginkább az olyan bántalmazó szemszögéből jellemző, akit szintén bántalmaztak a múltban. 

Háborúval szembesül most nem egy olyan generáció, akinek nincs tapasztalata annak következményeivel, viszont levonhatja a tanulságokat a múltból és megpróbálhat olyan döntéseket hozni, amivel szó szerint elkerülheti potenciálisan annak legbrutálisabb kimenetelét, persze a szerencse faktor is közbe szólhat. Hogy miért mondom ezt ebben a kontextusban sem tudom, az hogy ezt látom helyesnek, hogy mentálisan lehessen felkészülni a veszélyes helyzetekre magadban fontos lemodellezni azt, ha baj történik. Hetekig, van talán az egy hónap is foglalkozva a szexuális erőszakkal szembesültem különböző esetekkel és sorsokkal. Rengeteg fájdalom nincs feldolgozva, de büntetve meg még inkább nincs, mert az áldozatok hosszú időkre sokkolódnak tőle vagy egyből temetni akarják őket, hogy túléljenek és minden titokban marad. Ilyenek a háborús erőszak borzalmai is. 

Tegnap korunk egyik legnagyobb magyar írójának, Müller Péternek  előadásán vettem részt és legújabb könyvének bemutatóján, ami "Az anyám titkos könyve" címet kapta és már az előadás elején kiderült, hogy az író ebben a művében nem csak hogy édesanyjáról írt, ahogy ő reá visszaemlékezett, hanem az édesanyja kazettákra rögzített életét írta le könyvében, tehát a szerző az író már elhunyt édesanyja. Amikor valaki nem hagy utasítást se szóban, se a  végrendeletében arra vonatkozóan, hogy mi legyen az adathordozóval, hanem a padláson eldugva találják meg a hozzátartozók, szinte biztos hogy a szerző nem a nagy nyilvánosságnak szánja a memória őrzőt, hanem egy lehetséges trauma feldolgozó eszköznek szánhatta azt eredetileg, mivel a privát és intim élmények kendőzöttlenenűl jelennek meg benne, nyersen és őszintén. 

Több történetből kaptunk kisebb ízelítőt, de a háborúban történtekre még az író is kitért, amikor is a Szovjetunió hadserege megérkezett felszabadítani a náci Németország alól az országot, ami persze nem úgy zajlott, ahogy azt a lakosság elképzelte és egy újabb megszállás és feldúlás lett az eredménye, melyben sokak traumatizálódtak megint. A nők háborús helyzet alatt különösen ki voltak, és ma is ki vannak szolgáltatva, így kénytelenek szembesülni a nemükből fakadó veszélyekkel, mint pl a nemi erőszak napi fenyegetése. Ha jót akartak maguknak, sokan tanultak meg alapszinten oroszul, hogy egy alapszintű kommunikációt képesek legyenek folytatni a megszállókkal. Így tett az író édesanyja is, aki ennek köszönhette, hogy el tudta kerülni a brutális szexuális erőszakot, pláne hogy az ne az író szeme láttára történjen meg, aki akkor kisgyerek volt. A helyzet tragédiája mint említette is nem ismeretlen és most egy országgal arrébb, hasonló történések zajlanak és töménytelen mennyiségben erőszak is. Mint egy keretes szerkezetű versalkotás, ahol a kezdet és vége az életnek ugyan azt jelentené. De mégis ezt kéne túllépni már csak a történelmi civilizációs fejlődésünk miatt is arra jutunk még a pánikban is, hogy a közös kommunikáció mellett, megpróbáljuk az elkerülhetetlent úgy alakítani, hogy abból ne keletkezzen nagyobb tragédia. Így az hogy az ellenség nyelvét tanuljuk meg, hogy legyen fogalmunk mi következik, vagy éppen megkérni őket hogy legalább óvszert használjanak, ugyanis ma megoldható lenne elkerülni azt a sokkot hogy erőszakból foganjon meg sok gyerek vagy ha durvaságot elhagyva viszonyulnának a nőkhöz a megszállók. Ez attól még erőszak lenne továbbra is, viszont nem okozna akkora traumát, mint amit azok értek meg, akikre hirtelen nehezedett rá ez a teher és mentálisan megborultak, mert elképzelni sem tudták mivel jár együtt a háború a civil lakosságot illetően.  

Azonban azt is végig kell gondolni mivel járna, ha mindezt angolul kísérelnénk meg mint felvenni a kommunikációt az agresszorokkal. A rendszerváltást követően ugyanis a lakosság legnagyobb része angolul tanult, nem oroszul és mint világnyelv reflexből kezdenénk akár magyar helyett is alkalmazni tárgyalás vagy kompromisszum kezelés céljából. Kétesélyes végkimenetel, hiszen esélyes hogy értenék mit akarunk tőlük, de csak feldühítenénk, ha a legfőbb "ellenség" nyelvén akarnánk egyezkedni az életünkről és a sorsunkról. Tudom, a maga nemében abnormális ilyen dolgokról gondolkodnia egy fiatal felnőtt nőnek, de a múlt tanulságait leszűrve, amit akár a padláson is találhatunk bármikor csak az világos, hogy a hidegvérét ne veszítse el, hogy a pánikban is tudjon úgy dönteni, amivel élhet tovább, ha lehetséges. Lényegében ennek a hozzáállásnak az az értelme, hogy azt amit most még a második világháború és szovjet megszállás miatt még mindig nem tudnak sokan feldolgozni a túlélők, egy ilyen taktikával hamarabb lehet mentálisan feldolgozni a képtelen erőszakos helyzeteket, hogy abból további trauma ne keletkezzen. 

És ez csak egy színterep...erőszak mindenhol érhet és váratlanul, emellett nehéz esetleg azzal is megküzdeni, ha reflexből kezdesz harcolni fegyverrel, mert csak az van a fejedben hogy elkerüld a történést, nem foglalkozva a életeddel, hiszen inkább vállalod konfrontációt, mint a kompromisszumot ugyanis valaki inkább meghal, mint sem elviselje azt hogy legyőzték, megalázták, leteperték, mert a megadás nem garancia a túlélésre, ha kielégülés után már a fojtogatás következik, mert azzal egyértelmű, hogy nem akar életben hagyni a tested kizsigerelése után. 

Ha már háború van, ott napi szinten préda vagy. Viszont így is ott van az a rémisztő adat hogy hetente 2 nő hal meg bántalmazás által, párkapcsolaton vagy családon belül is, béke időben is. Elvitatják, hogy fontos az egyenlőség és egyenjogúság, a patriarchátusban férfiak vitatják meg ezt a kérdést a nők feje felett mi a dolga. A világháború után a feminizmus magasabb szintre került, mint kulturális érték a fejlett világ civilizációi között, ettől eltekintve viszont egy tapodtat sem hajlandó úgymond az emberi faj fejlődni, hogy a Földön létre is jöjjön az egységes állásfoglalás, amiben tisztelettel bánnak egymással a különböző nemzetek résztvevői,  különösen tekintve a női nemet is. 

Hiszen vegyük egy igen látványos példát ismét a háborús következményeket illetően. Kötelező hadkötelezettség 16-60 éves korig minden férfinak, ami azt jelenti hogy nincs más választásod, mint halálba menni, ahol 50-50% hogy visszajössz vagy sem, még ha ezt a fejesek, legfelsőbb vezetők esetleg el is döntötték, hogy így csökkentsék a Föld lakosságát ökológiai okokra hivatkozva, hogy ritkítsák a nyájat. Arra már viszont nincs eszük, hogy a túlnépesedést úgy oldják meg, hogy a nem kívánt terhességeknek szabjanak határt, nők melletti védelemmel, hogy meg se szülessenek, így nem kell elpusztítani sem őket már ha ez a nagy terv, ami opcionális ugyan, viszont a háború körülményeit illetően egyértelműen elértünk egy olyan állapotot, amikor is a fosszilis energia használatot csökkenteni kell, ami azonban nem megy ha túl sok a haszonélvezője. Nos, jeleztem anno, hogy háborús konfliktusokkal és totális embertelenséggel végződhet az egész, márpedig nem csak az oroszoknak van zabszem a seggébe, hogy hatalmi átrendeződés történjen. A probléma az, hogy természetesen ez sem fog segíteni a klímaválságon, úgy hogy még a klímamenekültek többsége sem indult meg, hiszen még területek nincsenek víz alatt, de ami késik, nem múlik. 

Olyan összefüggések rajzolódnak ki sorjában arról, hogy a faj hol és mit hibázott el, amikor kialakította a rendszerét, hogy egyértelműen a ritkítással számolnak, méghozzá önvédelemből. Másképpen miért lenne ekkora mozgolódás, pozíció rendeződés, fegyverkezés és konstans fenyegetés, amivel még pszichológiai hadviselést és állandó rettegést tartják fent az emberben? 

Hogy mi lesz, ennek a vége? Az bizony jó kérdés, hiszen az emberek béke nélkül nem élhetnek tovább, sőt nem is fejlődhetnek tovább, mert alapvetően kéne átértékelni a rendszerüket, amiben az egyenlőtlenség nem fér bele. Hogyan is akarhatna így csatlakozni a galaktikus közösséghez, ahol egymás tiszteletben tartása a legfőbb érték és nem az elpusztítása. Mit várhatna egy fejlettebb idegen civilizáció az emberektől, ha magát írtja hogy egyik egyénnek több legyen, mint a másiknak, ahol a rendszer azon alapszik, hogy egyik nép elpusztítása egy másik gyarapodásával jár. Mert nincs közös norma és közös rend ahol a béke is kitétel. Azért érdekes ilyen szinten gondolkodni, mert egy esetleges idegenekkel folytatott kooperációval, mind a technológiában mint életvitelben is gyors változásokra lehetne számítani, elkerülve az összeomlást. De szélesebb perspektívában kell gondolkodnunk mint az, amit jelenleg folytatnak a hatalmak, hogy előnyt kovácsoljanak a konfliktusokból.